Gyulaj

Gyulaji szemek, avagy Madárkák Gyulajon

Részletek

Kategória: Hírek

Februárban a Máltai Szeretetszolgálat kezdeményezésére a budapesti Veres Pálné Gimnáziumban ruhagyűjtést tartottunk a gyulaji gyerekek számára. A cél az volt, hogy megfelelő öltözékben mehessenek tavaszi táborukba. A VPG-ben gyűjtési versenyt is szerveztünk, melynek első díjaként a győztes osztály hét tagja (Huszár Blanka, Grőger Ilona, Ország Rebeka, Kun Kata, Sárkány Orsolya, Rosta Krisztina, Rumi László) és én, a tanáruk (Hermányi Gabriella) Gyulajon vendégeskedtünk két hétig.

Az iskola napközis táborában segédkeztünk az ottani pedagógusok és szociális munkások munkájában. Délelőtt és délután különböző kézműves és zenés foglalkozásokon vettünk részt: készítettünk krepp-papírból virágot, szélforgót, papírmasé vázát, figurákat gyöngyből, képkeretet, levendula illatzsákot, vagy éppen egyszerű hangszereket, zajkeltő eszközöket. Az itt élők kultúráját is megismerhettük: láttunk cigánytáncot, hallottunk beás nyelven verset, ettünk punyát (cigánykenyeret). Megnézhettük a helyi templomot, az óvodát és a gyönyörűen felújított felső iskolát. A tábor végeztével, három óra után sem unatkoztunk; jártunk az Idősek otthonában, a lezárt erdőben, ahol Magyarország legnagyobb dánszarvas populációja él, megnéztük egy nyulakkal foglalkozó fiú (Janika) állatait, vagy csak úgy beszélgettünk az itt élő gyerekekkel.  Mindeközben nagyon jól voltunk tartva: a közmunkásoknak köszönhetően az önkormányzat földjein termett zöldségekből készült finomságokat fogyasztottuk.

Ezek a tények felsorolásszerűen. Fontosak ... De valójában nem sokat tudnak mondani arról, milyen is volt ez a két hét. Az az érzésem, a szavakkal megfogható valóság tartományán kívül esik az, ami velünk történt ... Februárban, mikor a ruhákat gyűjtöttük, még nem is sejtettük, hogy olyan események láncolata indul el, melynek következményeként a távoli, addig nem is hallott nevű település gyermekarcai ismerőssé, sőt feledhetetlenné válnak ... Adni jöttünk és folyamatosan kaptunk... virágot, rajzot, gyöngyből figurát, törődést, szeretetet, bizalmat… betekintést szívekbe, sorsokba, életekbe. Erről kellene írni, és a szemekről. Arról, hogy mi van ezekben a szemekben; csillogás, bizalom, kíváncsiság, nyitottság, szeretetéhség, huncutság és életerő és életöröm. Olyan öröm, mintha semmit se tudnának a szegénységről, melyben élnek vagy arról, hogy mennyien gyűlölik őket, csak azért, mert cigánynak születtek. Vagy éppen arról, mit jelent kisebbségnek lenni, hiszen itt ők vannak többségben ... Bárcsak sose kellene szembesülniük mindezzel.

            És arról kellene még írni, hogy megsebződtünk. A szó legszebb, legnemesebb értelmében. Mert láttuk ezeket a szemeket… és aki látta őket, már nem tud csak turista lenni itt, nem tud kívül maradni többé. Mágnesként húzzák vissza ezek a szemek:

„Négy napot töltöttem Gyulajon … hihetetlen élmény volt. Sajnos az utolsó napról haza kellett jönnöm … volt nagy búcsúzkodás, persze nem sokáig bírtam könnyek nélkül. Másnap annyira hiányoztak már a gyerekek, hogy elkezdtem gondolkodni, mikor láthatnám őket újból. Szerencsére a rákövetkező héten is táboroztak, így megvolt a lehetőségem, hogy meglepjem őket. Eltelt öt nap és eljött az idő, indulnom kellett. Nagyon fáradt voltam, ... mert egész éjszaka buliztam a barátaimmal ... Reggel, három óra alvás után keltem és miközben készülődtem, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mit csinálok én, miért megyek megint oda, miért jó ez nekem? Iszonyat fáradt vagyok, semmi kedvem 3 órát vonatozni, aztán egész nap ébren lenni és másnap jöhetek is vissza.  ... Hosszas zötykölődés és gondolkodás után megérkeztem Gyulajra, az iskolához, ahol már javában folyt a délelőtti foglalkozás. Nem vett észre senki, amíg ki nem szálltam a kocsiból. … nem hittek a szemüknek, pár másodperc után mindenki rohant felém és egyszerre öleltek mindannyian és kiabálták, hogy mennyire hiányoztam nekik és mennyire szeretnek. … akkor, a gyerekek karjai között, megértettem, hogy miért vagyok már megint ott. Azután nem sajnáltam egy percet sem többé a vonatozásból.” (Sárkány Orsi)

„ ... amikor hazaértem a nővérem azt mondta, hogy csukjam be szemem, és mondjam ki 3 mp után az első szót, ami Gyulajról az eszembe jut. Nehezen ment, mert zsongott a fejem a szavaktól, emlékektől, arcoktól, hangoktól, de végül is a „szemek” szót böktem ki. Ezek a gyerekek nem különböznek a többiektől, csak annyiban, hogy jóval szegényebbek, és ott kell, hogy legyen a szemükben a remény. Óriási élmény volt velük eltöltenem ezt az 5 napot, és sosem fogom elfelejteni egyikük csillogó barna szemét sem.” (Huszár Blanka)

„Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire minden pillanatban velük akartam lenni az utolsó órákban. Akartam, de nem tudtam hogy elmondani nekik, hogy mennyire megszerettem őket, hogy nem akarom őket otthagyni, és hogy nincs szó rá, mennyire fognak hiányozni. ... Ezután mindenkit egyesével végigöleltem, és bárki nyugodtan elhiheti nekem, hogy sokkal nehezebb elengedni ezeket az ölelő kezeket, mint először megfogni ... A búcsú után még pár percig hallottam az ordító gyerekeket, akik azt kiáltották, hogy Szia Blanka!, aztán eltűntek mind a csillogó barna szemek…” (Huszár Blanka)

Mikor a madár formájú medált készítettük ajándékul a táborozóknak, még nem is sejtettük, hogy milyen találó szimbólumot választottunk, hiszen „A madarak a létezés legmeggyőzőbb megnyilvánulásai.” Az itt dolgozó pedagógusok - Lacza Zoltánné, Ildikó néni vezetésével – és szociális munkások (Wolf Petra, Göttlinger Judit, Kissné Király Tímea) mindent megtesznek, hogy ezek a gyerekek hátrányaik ellenére is kibontakozhassanak, szárnyalhassanak, boldogok lehessenek. Goethe szavainak szellemében dolgoznak: „A legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”

Szívemből kívánom a gyulaji „madárkáknak” ezt a szárnyalást ... És csak remélni tudom, hogy  eltűnnek azokból a szemekből a könnyek, mert elhiszik, hogy visszatérünk.

„Kicsi madár hogy tudsz élni, kicsi madár hogy tudsz élni, 

Hogy te nem tudsz beszélgetni. 

Mer' én tudok beszélgetni, mer' én tudok beszélgetni, 

Mégis elig tudok élni. 

Kicsi madár rég hogy fenn jársz, kicsi madár rég hogy fenn jársz, 

Mi az oka alább nem szállsz. 

Alább szállnék, de nem merek, alább szállnék, de nem merek, 

Sok az irigy s attól félek.”

(népdal)

Hermányi Gabriella

A táborban készült fényképek galériája itt megtekinthető.

• < Előző
• Következő >