Töredékek Gyulaj történetéből

A Kapos és Koppány folyócskák termékeny vidékén valamennyi településnek különös a története. Igaz ez a mi falunkra, Gyulajra is. Nem lakták ugyan várurak, helyben kastélyépítő gazdái se voltak, a környékünket érintő ki- és betelepítések viszont Gyulaj történetét is mozgalmassá tették. A falu határában biztosan állt már földvár, a leírások szerint a honfoglaló törzsek közül a Gut-Keled nemzetség rendezte be itt szálláshelyét, s a 18. században a Somogy megyei Karádról több tucat családot telepítettek át ide. A ma népes cigányság Gyulajra kerülése is lényegében betelepítés eredménye. Volt idő, a 18-19. század fordulóján, amikor Döbröközhöz, Szakcshoz hasonlóan Gyulaj is népesebb település volt az akkori Dombóvárnál.

Gyulaj mozgalmas történetét érintették ugyan a közelben vagy épp az országban zajló változások, de az itt lakók életét döntő mértékben saját szorgos munkájuk, földszerző, –szerető, és földművelő törekvéseik vezérelték. Amíg külső erők nem gátolták a falu lakóit, hogy a maguk erejéből és egymással békében gyarapodjanak és dolgozzanak, addig Gyulaj élt és virult. A veszteségek, a pusztulás akkor következett be, amikor külső hatalom kényszerítette rá akaratát az emberekre. Legnagyobb csapás a falut a török, majd a 20. században a szovjet hódoltság idején érte.

Falunk határa a vidék legnagyobbjai közé tartozik, Dombóváréval, Szakcséval és Dalmandéval azonos nagyságrendű, több mint 7000 hektár. Ekkora terület megművelése érdekében a 19. század végén már közel 3000 ember lakott itt. Bár sohasem lett mezőváros, de 1945-ig szinte egyenletesen mezővárosi létszámú (2700 fő fölötti) népessége volt Gyulajnak. A határát érintő, róla elnevezett, dámvadjairól híres Gyulaji erdőben az évszázadok során az ország nagyjai is szívesen vadászgattak, valószínűleg Zsigmond királytól, az erdőt birtokló – s egy időben azt zsidó vállalkozóknak bérbe adó – Eszterházyakon és József főhercegen át Kádár Jánosig.

A településtörténet érdekessége, hogy különböző korokban a tekintélyes méretű határ egész területén voltak kisebb-nagyobb lakott helyek, s volt idő, amikor a hatalmas erdő még a mai Magyar utca egy részét is beborította. Kistava, Pogányvár, Ráclakás, az uradalmi birtokhatárokon Ürgevár, Tárkány, Vörösház, később a legnagyobb egységesült külterületi falurészen Szőlőhegy (amelynek beszédes településrész nevei Kápolnavölgy, Bíród, Óbíród, Hencsevár, Zsidóvölgy, Pogányvár voltak) jelzik, hogy Gyulaj hasonló, csak talán természetesebben létrejött képződmény lehet a 17-18. századból, mint az 1950-es években a környező puszták központjaként kialakított-fölfejlesztett Dalmand.

A vidékünkön nagy népességvesztést okozó török hódoltság, majd a Rákóczi szabadságharc utáni évtizedekben – a legendák szerint a török időkben Vöröskörösztnél (a mai Vörösegyháza közelében) állt és lerombolt templom helyett, annak megmentett anyagait is felhasználva – Gyulán emelnek tiszteletet parancsoló méretű, ma is felemelően szép belsővel rendelkező barokk templomot. Gyula a környékbeli pusztákat, tanyákat, birtokingatlanokat (a már említetteken kívül Kenderföld, Csihar, Hunka malom, Káposztáskert, Kispuszta, Halom, Erős stb.) maga köré rendező szerepe talán ennek a vidék legszebb fekvésű templomának a felállításával kezdődhetett, ami a 19-20. század fordulóján a tőle délre fekvő, rácok lakta Jovánczával való település-egyesítéssel nyerhette el mai centrális helyét és faluformáját. (E település-egyesítés idején alakult ki a falu mai neve, ami előbb Gyula és Jováncza önállóságának megszűnésével Gyula-Jováncza volt, majd Jováncza nevéből mindössze a kezdőbetűt megőrizve lett Gyulaj.)

A 19. század közepétől számos (főként kézműves, vállalkozó iparos és gazdálkodó) sváb és néhány boltos, kereskedő, izraelita család is benne él a falu közösségében. A falu társadalmát jellemzi, hogy sokfelől, de leginkább a közeli falvakból, pusztákról – Diósberénytől, Ozorától, Decstől Nagykónyin át Páriig – vándorolnak vagy házasodnak ide a megvásárolható jó termőföldek által vonzott parasztok. Közülük, akik a 20. század eleji szegénység elől százával Amerikába kivándorolnak, néhányan csak azért, hogy az ott megkeresett pénzből hazatérve a gyulaji határban gyarapíthassák birtokukat. A szorgos népű faluban élénk társadalmi és közösségi élet zajlott: egyletek, katolikus szervezetek, hangyaszövetkezet, dalárda működött már a 20 század elején.

A cigányokat a birtok gazdái az uradalmi erdő szélére telepítik, a források szerint „vadriasztási” célból, de az erdőművelésben és a famegmunkálásban is igénybe veszik munkájukat. A faluba való erőszakos betelepítésük – az erdő körbezárása után – a 60-70-es években kezdődik. A régi falusiak ezekben az évtizedekben – leginkább a földjeik elvétele és a téeszbe-kényszerítés elől – életük értelmétől, javaikból kifosztva már tömegesen hagyják el Gyulajt. A szocialista kolhozosítás, a magánbirtok felszámolása – a Gyulajon élés puszta értelmét vette el nagyon sok addigra idegyökerezett családtól.

Ma már kötelességünk elmondani, hogy a szocialista falupolitika máig hatóan, napjainkban is jól érzékelhetően sokat ártott Gyulajnak. A gyarapodni akaró és gyarapodó parasztok országos megfélemlítését és kisemmizését bevezető un. kulákperek első koncepciós tárgyalásának is gyulaji volt a kiszemelt vádlottja. A hetvenes évek településhálózat–fejlesztési koncepciója alapján Gyulajt is szerepkör nélküli faluvá minősítették, ami többek közt azzal járt, hogy akkortól pl. építési engedélyt sem adhattak ki Gyulaj község területére. 1960-ban még közel 650, húsz évvel később, 1980-ban már csak ennek fele, mintegy 340 lakott ház állt a népességszámában is harmadára sorvadt faluban.

De – GYULAJ ÉL ÉS ÉLNI AKAR!

Hogy megmaradhasson, újjáéledjen – ma sokan ezen fáradozunk.

* * *

(„A kirakatban a kistérség” c. dombóvári bemutatkozó sorozat gyulaji rendezvényeinek 2010. ápr. 29-i megnyitójára

(összeállította: dr. Balipap Ferenc,

a Gyulajért Alapítvány elnöke)

Gyulaji Hús és Hentesáru Bolt